Az ezred a magyar állandó hadsereg egyik legkorábban felállított alakulata. A harmincéves háború következtében (1649-ben) a Habsburg birodalmi haderőben is megkezdődött az állandóan, tehát békeidőben is szolgálatban álló ezredek szervezése. A magyar katonaságból elsőként a huszárok köréből szerveztek ilyen reguláris alakulatot 1688-ban, egyszerre kettőt, majd egy harmadikat 1696-ban. A kedvező tapasztalatok hatására a spanyol örökösödési háború miatt reguláris hadseregének fejlesztésére kényszerülő Habsburg birodalomban 1702-ben egyszerre öt reguláris huszárezred szervezésére került sor, ezek azonban egy kivételével nem voltak hosszú életűek. Ez a kivétel a gróf Forgách Simon ezredes által az Észak-Dunántúlon toborzott huszárezrede volt, amely 1798-ban kapta meg a véglegesnek bizonyuló hadrendi számát, s lett a 3. huszárezred. 1769-ig egyébként az ezredek nem viseltek hadrendi számot, hanem tulajdonosuk nevével különböztették meg őket.
Az ezredtulajdonos volt az, aki uralkodói felhatalmazással toborzás során felállította az ezredet, s a továbbiakban működtette. Hatalma a szolgálat és a tevékenység minden ágára kiterjedt, beleértve a fegyverzet és az egyenruha meghatározását, a tisztek előléptetését, de még házasságuk engedélyezését is. Ezek a jogosítványok fokozatosan csökkentek le a XIX. század közepéig, ezt követően már csak megtisztelő címek voltak az uralkodóházak tagjai, vagy az uralkodó előtt érdemeket szerzett magas rangú tábornokok számára.
Az alapító ezredtulajdonos Forgách Simon gróf 777 emberből álló ezredével a Rajnához vonult, ahol hamarosan tábornok lett, de ő ennek ellenére Rákóczihoz állt, aki a kuruc hadsereg tábornagyává emelte. Ezrede a Rajnánál maradt és a háború teljes ideje alatt a franciák ellen harcolt Lehoczky Márton ezredes, majd báró Babocsay Pál ezredes vezénylete alatt. 1714-ben tért vissza az ezred Magyarországra, s a szolgálatba tartott öt huszárezred többségétől eltérően egészen a lengyel örökösödési háborúig itt is maradt. Részt vett a Magyarország területének teljes török alóli felszabadítását eredményező 1716-17-es nagy török háborúban, ahol az 1716. augusztus 5-i péterváradi, majd az 1717. augusztus 16-i belgrádi csatákban különösen kitűnt az akkor már tábornok és ezredtulajdonos Babocsay személyes vezényletével.
Az ezred 1733-ban a lengyel örökösödési háború kitörésével került Sziléziába, majd a következő években a franciákkal szemben a Rajnához. Ekkor már báró Dessewffy István tábornok az ezred tulajdonosa és névadója. A háború végeztével hazatértek a huszárok és részt vettek az 1737-39-es ezúttal már kevésbé sikeres török háborúban. Az ezred viszont jól megállta a helyét, itt aratta első katonai babérjait a korszak egyik legnagyobb magyar hadvezére, Hadik András az ezred kapitányaként. Az ezredet ekkor Festetics József ezredes vezette, s bár az előőrsi ütközetek és a portyázás során kitűnő teljesítményt nyújtott, a Belgrád közelében lezajlott grockai csata 1739. július 22-én a császári erők visszavonulásával, s ezzel a háború sikertelenségével zárult. A csatában szokatlanul súlyos veszteségek érték az ezredet, a 150 fő közel a harcoló állomány negyede volt.
Az osztrák örökösödési háború során tábornokká avanzsált Festetics ezredes tulajdonossága alatt szokatlan teljesítménnyel hívták fel magukra a figyelmet. A dél csehországi Pinek ellenség által elfoglalt várát lóról szállva gyalogszerrel rohanták meg 1742-ben és a kapu petárdával történő berobbantása után sikeresen birtokba vették a várat. A háború további részében a cseh-sziléziai hadszíntéren a várostromok biztosítását látták el, óriási területek beportyázásával.
1746-47-ben az ezred történetének a legtávolabbi hadszínterére, Németalföldre került. A háború befejeztével újra Magyarországra hozták ezúttal hosszabb időszakra. A hétéves háborúban már gróf Széchenyi Antal vezérőrnagy (később altábornagy) volt az ezred tulajdonosa, de a vezényletet Petrovszki Ferenc ezredes látta el, aki kitűnő parancsnoki tevékenységéért elsőként kapta meg az ezredből a legmagasabb katonai kitüntetésnek számító Mária Terézia Rend lovagkeresztjét 1761-ben. Különösen az 1757. július 18-i győztes kolinyi csatában, majd 1760. november 3-án Torgannál tűntek ki huszárai. A háború lezárását követően is a hadszíntéren maradt az ezred, csak 1768-ban került haza négy évre.
Rövid ideig (1767-68) Újházi Ferdinánd Ferenc vezérőrnagy a Hadik berlini portyáján kitűnt huszártiszt volt az ezred tulajdonosa, őt Eszterházy Imre altábornagy (majd lovassági tábornok) követte.
Az ezred 1772-ben Galíciába került 1778-79-ben pedig a bajor örökösödési háborúban vett részt, ahol azonban huszárai nem voltak nagyobb ütközet részesei. Ezt követően a birodalom nyugati tartományaiban állomásozott. Egyik osztálya 1784-től Németalföldre került, a későbbi Belgium függetlenségéért küzdő felkelők fékentartására. 1792-ben a meginduló francia forradalmi háborúk keretében az ezred többi része is Németalföldre vonult Dévay Pál ezredes vezényletével. Az ezred vitézül harcolt az 1793. március 18-i neerwindeni csatában, ahol a kivívott győzelem fő részesei voltak, s Dévay ezredes is súlyosan megsebesült. 1794-ben a rajnai hadszíntérre került az ezred, tulajdonosa Estei Ferdinánd Habsburg főherceg lett, aki a leghosszabb időn keresztül, egészen 1850-ig töltötte be funkcióját.
1794-től 1800-ban bekövetkezett békekötésig a Rajna mentén és Dél-Németországban harcolt az ezred, tisztikarából négyen is elnyerték a Mária Terézia Rendet, köztük Mecséry Dániel kapitány, aki a napóleoni háború kiteljesedésével rövidesen tábornoki rangra emelkedik és kitűnő lovasgenerális lesz. A rövid békeidőszakot 1804-ig az ezred a Dunántúlon töltötte, majd Itáliába vezényelték, ahol Károly főherceg hadseregében küzdött. A háború vereséggel zárult, s a 3-as hadrendi számot viselő Ferdinánd huszárok Csehországba települtek.
Az 1809-ben kiújult Napóleon elleni háborúban a főseregbe beosztva az ezred részt vett a véres május 21-22-i asperni győztes és a július 5-6-i wagrami vesztes csatában. Újabb helyszínen a Neusiedel irányába végrehajtott és jelentős átmeneti sikert eredményező lovasroham egyik fő tényezője volt. A háború azonban ezúttal is vereséggel zárult, s a csorbát csak az 1813-ban újrainduló koalíciós erőkkel megvívott háborúban lehetett kiküszöbölni. Az ezred a legnagyobb csaták részese volt, Drezdánál és Lipcsénél is kiváló teljesítményt nyújtott. A Napóleon legyőzését eredményező hadjárat végén Dél-Franciaországig jutottak el az ezred huszárai. A háború végén a Rajna vidékén szállásoltak be, de az 1815-ben visszatérő Napóleon ellen újra bevetették őket, s a belső francia területek megszállásában vettek részt.
A háborút követően Csehországba, majd 1820-tól Itáliába került helyőrségi szolgálatra az alakulat. 1824-ben Bécsben szolgált az ezred, majd Magyarországra került ismét vissza. A Dunántúlra, később az Alföldre, majd Felső-Magyarország déli részén települt az ezred meglehetősen széttagolva. Itt érte a huszárokat az 1848-as tavaszi forradalom.
Egyike volt a három Magyarországon állomásozó huszárezrednek a 12-ből, így nem csoda, hogy a szerb felkelés kibontakozásával párhuzamosan a Délvidékre vezényelték. Kezdetben a tisztikar is becsületesen ellátta a dolgát, de augusztus végén a parancsnok (Kollowrat ezredes) távozása elbizonytalanította őket. Az októberi császári proklamáció pedig lavinaszerű bomlást idézett elő a külföldi származású tisztikar körében. Ez azonban nem terjedt ki a legénységre. Bár a XVIII. század vége óta Felső-Magyarország belső területeiből származók (jelentős mértékben szlovák népességgel) adták a legénységet, az ezred a szabadságharc hadseregének egyik legmegbízhatóbb alakulata lett.
A Bácskában folyó harcokban vitézkedtek a huszárai, míg 1849 elején a honvédsereg összpontosításának követelménye miatt fel nem kellett adni a területet.
Az ezred három osztálya Kászonyi József ezredes vezénylete alatt a fősereghez csatlakozott Damjanich III. hadtestébe beosztva. Egy osztálya Irinyi Bertalan őrnagy parancsnokságával Szegeden maradt a város és vidéke fedezésére a szerb felkelők ellen. Az ezred mindkét része kiválóan látta el feladatait a szabadságharc vérbefojtásáig, s a legnagyobb ütközetekben vitézkedtek úgy, mint Isaszegnél, Nagysallónál, Komáromnál, s Irinyi huszárai a Délvidék újbóli felszabadításakor. A szabadságharc leverését követően az ezredet hosszú időre elvitték Magyarországról, s Csehországban szervezték újjá, majd Galíciába került. Új ezredtulajdonost kapott Károly bajor herceg személyében, és a kiegészítési területe is a Tiszántúl déli felébe helyeződött át.
Az 1859-ben kitört francia-piemonti szövetség ellen viselt háborúban Itáliába vezényelték az ezredet, de a gyors osztrák vereség miatt érdemben nem tudtak bekapcsolódni a harcokba. Itt, illetve a közeli Karintiában állomásozott az ezred az 1866-os újabb háborúig.
Az ezredet széttagolva alkalmazták az itáliai hadszíntéren, ahol huszárok a kiváló tevékenységért tucatszám kapta a vitézségi érmeket.
A legénység kiváló teljesítményét (a XVIII. század végétől) mi sem jelzi jobban, mint hogy az első világháború kitörésekor a 3. (ekkor már „örökre” Hadik András nevét viselő) huszárezred birtokolta a legtöbb arany vitézségi érmet a birodalmi haderő valamennyi alakulata közül.
1871-ben végre újra Magyarországra kerülhetett az ezred, a kiegyezést követő konszolidáció eredményeképpen. Erdélyben, majd a Bánátban állomásozott, s az 1904-12 közötti galíciai helyőrségi szolgálat után Sopronba került. Kiegészítő területe fokozatosan a Bánátra tevődött át.
A 2. lovashadosztályhoz tartozó pozsonyi 16. lovasdandárba beosztva vonult el az első világháborúba az V. hadtesttel Galíciába. A 3. hadsereg kötelékében volt hivatott az orosz főerők támadását felfogni. A túlerőben lévő orosz támadássorozat áttörte a galíciai állásokat és szeptemberben kénytelen volt a teljes haderő a Kárpátok lábaihoz hátrálni. A visszavonulást utóvédként a 3. huszárezrednek kellett biztosítania, mely szörnyű veszteségeket szenvedett. A háború alatt mindvégig ezen a hadszíntéren teljesítették feladatukat hasonlóan nehéz körülmények között, mint az 1914. őszi visszavonulás.
Az első világháború már nem a huszárok harca volt. Bár a hagyományos huszárvirtus nem egyszer eredményezett fényes sikereket, de a háborút már az ágyuk és géppuskák tömegpusztító képessége határozta meg és döntötte el.